Most ért véget az álmom. Nagyon durva volt. Nem tudom leírni. Nem is akarom.
Tudjátok, van az az álom ami annyira valósághű, hogy simán beválhat, totál mintha emlék lenne. Na ez nagyon olyan volt. Kicsit ollóz régi szörnyeteg szakaszokból. Nem is kicsit, de mégis, magától új nevek, új helyek és minden patentul kidolgozva. Megőrülök. De tényleg nevek, helyek, mondatok, de nem ám két szó, áá, majd egy hónapnyi időszakot ölelt át, kb. Hihetetlen, tényleg sokkolt. Szét sanyargat az agyad bazdmeg, ilyet... Ez az, amikor úgy kelsz fel, hogy konkrétan fáj a szíved, mert zakatol franctudja mióta, amióta tart ez a szar. Felriadok, érted, kb. 40 perce, alvás persze nuku, de még most is úgy érzem ezt a csontig hatoló, nem is tudom, lelki fájdalmat, ilyen hűvösséget, hogy konkrétan sírni tudnék. Öcsém, ezt se gondoltam volna hogy leírom. Kegyetlen.
A legfaszább az egészben, amellett hogy megint egy zsák szar leszek a melóban, megint paranoiás leszek hetekig.-.-

Csaknem úgy vagyok mint a végső állomásos gyerek, csak ő a halált látta előre, én nem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.